6. Méter

BESZÉLGETŐ HARANGVIRÁG 

Nem messze az Ellapsz Méter pihenő bázisától volt egy elhagyatottnak hitt bányaváros, Lolutisz. Ez a város arról volt híres, hogy a lakosság fele a felszínen élt, a másik pedig a föld alatt. A város két véglete sose találkozott, sőt, a felsziniek is csak mendemondának hitték a földalatt megbújó életeket. Nem tudták, hogy a lakosság nagyobbik része ott élt, és azért, hogy mindennap tudjanak enni és aludni, a halálukig dolgoztak. Nem tudták mit kell keresniük, de keresték. Mindenhova járatok  vezettek, és mikor találtak valami értékeset megörültek, és rögtön a vezetők elé vitték, akik ostobáknak nevezték őket, és visszaküldték ásni, hiszen amit Ők kerestek más volt. Valami más, ami mélyen – még mélyebben – várt a pillanatra, amely már ott volt a küszöbön. 

Ebben a városban volt egy árvaház, amely a meghalt dolgozók gyermekeit tartotta el, és küldte dolgozni. Ezek között a gyerekek között éldegélt egy fiúcska, aki köztük a legidősebb volt tizenhatodik életévével. Még egy éve volt abban a házban, míg ki nem dobják, ám ő neki más tervei voltak. Ott akarta hagyni a bányavárost, ami egyenlő volt a halállal, hiszen be engedni be engedték az embereket, de ki már nem. Tom volt a neve. Nem ismerte a vérszerinti családját, és valahogy nem is foglalkoztatta. Elmondások szerint az apja még születése előtt megvakult, majd meghalt, anyja pedig a szülésbe pusztult bele. Így nem volt családneve se, ahogyan az árvaházban senkinek. Vagy elvették tőlük, vagy soha nem is volt. Tom a bányaembereihez képest is magasabb volt, izmosabb, ám csontsoványabb is. Három gyermeket tartott a családjának, akik ugyanúgy egy fedél alatt éltek vele. Ana, Léna és Réka. Hármojuk közül egyedül Léna ismerte szüleit, hiszen hat éves volt csupán mikor egy balesetben az eltűnt emberek közé írták a neveiket. Azóta eltelt már négy év, és épphogy tíz lett, míg Ana és Réka tizennégy. Ők négyen voltak tervérek, amit egy vérszerződéssel is bebiztosítottak. 

Egy nap pedig, mikor sokkal mélyebbre ástak az engedettnél, összeomlott fölöttük a föld, és többé nem látták a városuk gyér sárgás világát. Helyette feldezetek egy olyan világot, amit már évtizedek óta kerestetett velük a Város vezetősége. 

Suhanó fák, néha felbukkanó egyedül álló házak. Ezeket figyelte Tiu, miközben társa felmutatta a jegykezelőnek igazolványukat, mik kimondják, hogy bármikor utazhatnak akárhová akármivel. Tiu ezt nagyon szerette a munkájában, ám azt a részét kevésbé, hogy utána semmi bonyodalom nem alakul ki. Mindenki félt, vagy vágyakozva figyelte őket, de sose akadtak ki ingyen utazásaik, vagy bármi másuk miatt, amiért nekik a fél életüket kell kilehelniük. Bár Ők nem tudák azt amit Tiu, hogy ő nem a fél életét áldozza bele ebbe a jelvénybe, hanem az egészet. Mágusi vére miatt pedig kilépni se tudott ebből a szakmából. Ryoko is ugyanígy volt, azzal a kivétellel, hogy nem olyan erős volt benne a mágusi vér, mint felettesében, vagy éppen Petrezselyemben, aki a változékony jövőt volt képes látni. Ryoko az ölében pihenő tenyereit figyelte, míg a vonatuk sebesen és némán haladt uti céljuk felé. Tiu nem árulta el pontosan a helyet, és nem véletlenül, hiszen tudta mi fog történni. Ellenkezés, és a nagyfőnökök értesítése róla, ami neki nem kellett. Pontosan tudta miért kapta maga mellé asszisztensét főnökeitől. Nem segédnek, hanem kémnek. Tudta, hogy a nő sejtette, hogy tud valamit, ám nem volt benne biztos, hiszen a férfi sose jelezte felé, ha bármi olyat tett, vagy mondott amivel lebuktathatta volna magát. Ryokot nem zavarta ez a dolog, mert gyorsan akart a rangrétlán feljutni egészen a csúcsig. Nem volt egy kedves személyiség, ezt pontosan tudta, ám céljai voltak, amiket elakart érni, és nem érdekelte milyen piszkos munkával kell megkaparintani. Tiu pedig csak szórakozni akart, és bonyodalmakba keveredni. Ám volt valami érdekes dolog számára ebben az ügyben, ami nem hagyott neki nyugalmat. Mintha ott lenne az orra előtt a dolog, de egyszerűen nem tudott rájönni pontosan mi is lehetett az a dolog. Az ablakon bámult ki, ám nem a tájat figyelte, hanem a gondolatait vetítette ki harmadik szeme elé, hogy jobban átlássa a dolgokat. Még vagy három órát kellett utazniuk a célukig mikor hirtelen vészfékezett a vonat, és elszált az áram. Ryoko először fel se fogta mi történik körülötte, miközben Tiu továbbra is kibámult, majd sóhajtott és értetlenkedő asszisztensére pillantott. Azt gondolta még sokat kell tanulnia a nőnek, hogy egyáltalán megfelelő Mágusügynök legyen belőle. Ám csak ennyit mondott neki, mikor a föld rázkódni kezdett:

– Elkéstünk. 

– Mi történik? – kérdezte Lily, miközben belekapaszkodott a hozzá legközelebb álló asztalba. Épp hogy megtudott állni a lábán, mikor felpillantott és a hatalmas kapuval találta szemben magát. Ez így nem is lenne baj, ha nem történne az, amit senki se akart. A kapu ajtaja megmozdult, és ez földrengést okozott a messzeségekig. Először csak pár milimétert mozdult a kapu egyik ajtaja, mikor körülötte minden egyes piknikező egyén felborult. Ledermedtek többen is, ám a nagy része, akinek gyorsan pörgött az agya egyből tudta mi történik, és ugyan pontosan nem értették, ám mindent ott hagyva rohantak el onnan a szél mindegyik irányába. 

– Nyílik a kapu - suttogta Mira, miközben a többiek is összeszedték magukat. Ám egyedül csak Mortainnak tűnt föl, hogy valami nincs rendben a gépezettel. 

– Nem működik a rejtőzködés! – kiabálta egyszer csak be a sűrű csöndbe, és különböző gombokat nyomott meg, ám azok se reagáltak. – A fegyverházon kívül más nem működik nagyon! Az is csak azért, mert manuális… - ült le a helyére, és próbálta helyre tenni a lehetetlent, hiszen nem meghibásodott a gépezet, csupán megérezte Otthona régi illatát, és emiatt az emberalkotta részei leálltak. Olyan rezgésszint jött át azon az apró résen, amely az összes Méterre hatott. 

– Mi legyen Kapitány? - kérdezte Jeff és Jared egyszerre, ahogyan ezt az ikerpártól el is lehetett várni. Stresszhelyzetben a karakterük eltűnik, és egy ember lesznek. Nem értik, de nem is zavarja őket ez az egész, így senki se foglalkozott ezzel a dologgal. Miracle agya munkába látott, ahogyan minden kis rezdülést megfigyelt. Túl sok ember volt itt, a gép nem működött, ráadásul föl is fedte magát, ami kicsit zavaró. 

– Mindenek előtt be kell zárni a Kaput, utána lehet minden helyre áll, és tovább tudunk menni - mondta ki, mire mindenki el kezdett tanakodni. 

– Emberi kéz be tudja zárni? – tanakodott Petrezselyem, az ikrek ösztönösen rázták fejüket. Senki se hitt benne, hogy ilyen könnyű lenne. Ráadásul a gépet se tudták használni, annyi ember volt még itt, másrészről csak a fegyverháza működött, amivel bezárni esedékesen talán ötven százalék volt rá az esély. Vagy igen, vagy nem. 

– A gépet se tudjuk megmozdítani, Mira túlsokáig volt depresszióban! – akadt ki Jeff, Jared pedig tarkón ütötte. Mira rákapta a fejét, ám a szemein kívül mást nem látott, és azt se sokáig, mert egy terv ötlött a fejébe, amit Petrezselyem agyába is beférkőzte magát. Jobban mondva a képessége megmutatta neki mi is fog történni, mire elcsodálkozva mosolygott. 

– Mindenki menjen a helyére! – mondta a Kapitány, és a többség kérdés nélkül cselekedett. Simon téblábolva követte egy ideig nővérét, ám Petrezselyem megállította egy kedves mosollyal. “ Rád itt lesz szükség!” Mondta neki, és Mortain kétségek között töprengő arcára mutatott, mire a fiú követte tekintetével. Visszament a lányhoz, aki egy hálás mosollyal fogadta. 

– Mi ez? – kérdezte Réka, miközben leporolta magáról a földet, amely rájuk esett. Amennyire tudott föltápászkodott, nyújtózkodott, és csak lesett az órisra, amely elé tárult a sötétségben. Ám a sötétség hamar elmúlt, ahogyan közelebb léptek a géphez. Ugyanis apró cseppformájú világító növények pihentek, és szívták magukba az energiát. Általuk pedig fény vette körül a termet, amely elrejtette a Lafusz Métert. Ez volt a Méterek közt a negyedik amelyről beszéltek a mítoszok. Egy földalatt pihenő gépezet, amely a föld alatt és rajta harcolt. A gyerekek nem ismerték a történetét, ám a világ annál is jobban. Nem ő volt az emberiség kedvence, talán a külseje miatt, amelyet mindig föld vett körbe, és ronda horpadásai miatt, ám annál is erősebb volt társaitól. A föld remegni kezdett, ahogyan a kapu megmozdult, és a gyerekeknek menekülniük kellett a barlang omlásától. Egyenesen a gépezethez rohantak, és Léna szeretett nyakláncán pihenő ásvány beindította a gépezet szívét, majd az ajtaját. Egy percig se gondolkodtak, hanem beugortak, és magukra zárták az ajtót. A fények automatikusan felkapcsolódtak, és ugyan kicsit akadozva, villódzva, de sikeresen. Mindent sárgás fény vett körül, mindenhol kisebb káosz uralkodott. Felborult fém asztalok, kiszáradt elporosodott levegő, melyben az összes felkavarodott porszem csillogva körözött a fényben. 

– Hol vagyunk? – kérdezte hangosan Tom, mire a többiek is csak némán néztek körül. Ablak sehol se, erős fém ház vette őket körül, kevés fa burkolat a padlón, amely recsegett. A Méterek közül is talán ő volt a legöregebb, és legelhanyagoltabb lélek. Ez meg is látszódott rajta. Ám semelyik gyermek se érezte úgy magát, mintha egy idegen helyen lenne. Az az érzés a szülővárosukban volt, ám itt – akármilyen lekopott is – otthon érezték magukat. 

– És most? – törte meg a szét nézelődést Ana, ahogyan a föld is megállt mozogni körülöttük. Összenéztek, és mindegyikük ugyanarra a következtetésre jutott. 

– Hozzuk mozgásba! – mondta hangosan Tom, és elindult megnézni a károkat. 

– Mindegyik tár feltőltve? – kérdezte Mira, mire egyessével válaszoltak a fiúk lent. Mindegyik felvolt tőltve. Egy próbát akart kilőni, utána kimenni. Ha tényleg igaz volt a kapuról a mítosz, akkor hamarosan teljesen ki fog nyílni, hogy a bűnös lelkeket magához ölelje, hacsak nem valami akar onnan kiszabadulni. Ám ahogyan a fiú is bement, úgy maga után be is csukta. Tehát, be lehet zárni. Kérdéses, hogy ehhez be is kell menni, vagy elég megtolni. 

Ezzel elkezdődött egy olyan lehetetlen küldetés, amelyet muszáj voltak megnyerni. Mira lőtt az kapura, de az meg se mozdult. Gondolta, majd a géppel lehetne még, de Mortain szerint “lehetlen következett be”, miszerint nem indul semmi. Az emberek a gép mögé, vagy hazafele száguldottak. 

– Nézzétek! – kiáltott föl Simon, és miközben lefele mutatott, mondta is merre nézzenek a többiek. Három kisgyerek, különböző irányokból indult el szépen lassan, botladozva a kapu felé. Az egyikük egy kisfiú volt, talán a legkisebb. Szőke bongyori haja még alig nőtt ki, épphogy járni tudott. Az apja rohant vissza érte, és a megbabonázott gyermekét felkapva fordult vissza. A gyermek sírt, próbált kiszabadulni, ám az apja értetlenkedve szorította magához, és próbálta utolérni a családja többi tagját. A kapu még egy aprót nyílt, a két gyermek, egyikük egy tizenéves kettőbe befont vöröshajú lány volt, millió szeplővel az arcán, a másik pedig egy vak kislány, aki tudatosan, ám komótosan sétált a Pokol felé. Senki se ment vissza értük, Petrezselyem kérőn fordult Miracle felé, ám a Kapitány már rég elhagyta helyét, és fölfele haladva elkapott egy rúdat, ami egy kézi, apró siklót tartott magában. 

– Mira? – kérdezett föl Lily a hallókészüléken át, ám válasz nem érkezett, csupán egy sóhaj Petrezselyemtől, és egy fölröhögés Jared részéről, aki gondolta mi is történt pontosan. Jól is tudta. Ugyanis Mira ahelyett, hogy lefele kiugrott volna a földre, gyorsabb megoldást talált magának. Felfele ahogy kicsapta a vészkijárat ajtaját nehezen, kiugrott, magához emelte a botot is, majd a Méter orra felé szaladt lélekszakadva, majd mikor Mortain szemei elé került, a kislány felsikoltott, és a Kapitány ugrott egyet. Ezzel az időben egyszerre ki is engedte a vörös színekben pompázó siklóját, és zuhanás helyett, a levegő belekapott szárnyaiba, és megreptette szépen lassan lefele, míg el nem érte a vak kislányt. Még volt egy pár centi Mira és a föld közt, ám nem zavartatva magát elengedte, és egyenesen a lányra zuhant, akit ezzel leterített, és mivel beverte a fejét, ki is ütötte ezzel egyetemben. Megvizsgálta, ám az idő sürgette. Bízott a szerencséjében, ám abban már kevésbé, hogy az idő is mellette állt. Amikor látta, hogy a vak lány nincs életveszélyben, és nem is ébred fel, nem is cselekszik holdkóros módjára, fölállt, a hajó felé fordulva, nagyokat mutatva a lány felé biccentett, majd megfordult, amin a föld megrázkódott, mivel a kapu ismét tágasabb lett. Ez volt Miracle végzete, gondolta ekkor a lány, és nem értette meg azt a vonzást, amit érzett a szívében, és lelkében. Ő csak oda akart menni, és kíváncsiságának engedelmeskedni, hogy mi is lehet odabent. Vajon feltudja ezzel tárni családja rejtelmeit? Megismeri szüleit? Megannyi érdekes kérdés fordult meg a fejében, és nem tudott ellenállni nekik. Tudni akarta a válaszokat mindegyiknek. Még azoknak is, amiket nem is tett fel, amikről még sejtelme se volt. Aztán valaki kiabálta a nevét a távolból. Tessék? – kérdezte magában, és megtorpant. 

– Hogy érted, hogy elkéstünk? – kérdezte Ryoko, ám ő maga is tudta erre már a választ, ám reménykedett, hogy valami másról késtek le. Mondjuk egy előadásról, vagy még az üldözöttük cirkuszi előadásáról is lekésett volna, mintsem egy katasztrófáról. 

– Avalon… Abyss ajtaja kinyílt – válaszolta behunyt szemekkel Tiu, majd a fejét a háttámlájára téve nagyot sóhajtott. Ryoko szemei kétszeresére tágultak ki a döbbenettől, és a kétségbeeséstől. Egyrészt nem tudta, hogy főnöke mégis hogyan találta ki, és honnan tudta, hogy hova is kell tartaniuk. Félt, hogy mivel a főnöke titkolózik előtte, és semmibe se avatja be, nem fog fejlődni, és ami rosszabb, nem lesz mit leadnia információt a feletteseiknek. 

– És akkor most? – próbálta megacélozni tetteit, és elméjét, hiszen mióta a Méter beindult, már bármi történhet, ráadásul Csonka állatok is megjelentek, és ez sok mindent jelentett az egész világnak, ám Ryoko különösen maga ellen vette ezt az egészet. Úgy érezte, hogy a majdnem megszerzett célja, miszerint egyik legmagasabb pozícióba kerüljön, meghiusult, hiszen a Világ ellene fordult. Sokkal több munkát kapott Tiu, ráadásul nem is akármilyet, így Ryoko munkája – hogy kémkedjen utána – is megváltozott, és sokkal több mindent igényelt. Ez pedig megmutatta hiányosságait, és tapasztalatlanságát, amely messze sodorta a vágyott célját. Ismét kispadra került, amit nem is akárki, hanem a Természet és holmi egy kis maréknyi kölyök tette. Mérges volt mindenkire, és legszívesebben még Tiut is az ablakhoz vágta volna. Ám már annyira ismerte főnökét, hogy tudja esélye sincs ellene. Ugyanis Tiu volt az első számú detektív. Aki visszalépett az összes kinevezésétől, és előléptetésétől, csak hogy terepen szórakozhasson. Sose értette a logikáját, hiszen semmit se vett komolyan, és a semmiből teremtette elő a választ mindenre. Tiu elmosolyodott. Látta ahogyan a nő gondolatai lezajlanak, majd tovább szállnak a fülén. Csak elképzelni tudta, hogy mik mehetnek végbe a nőben. Megvonta a vállát. Amúgyis, csak azért érdekelte ez az ügy, hogy megismerje a Hősök leszármazottjait, és részese legyen a harcnak, nem azért, hogy ellenük nyomozzon, ahogyan azt elvárták a nagyfejek. Most először életében bánta meg, hogy nem fogadta el semelyik előléptetést sem, hiszen akkor több és nagyobb hangja lehetne a Tanácsban, és befojása is nem csak a hírneve miatt lenne alapozott. Nem lehetne szavuk ellene. Ám így se volt sok nekik, ezt tudta jól. Ám Ők ki is használták, hogy papíron nem állt följebb tőlük. Kinézett a pusztaságra, és rájött, hogy le kell ráznia ezt a nőt, vagy bezárnia, és magához kötnie, megbabonáznia. Elvigyorgott az ötletein, mert pontosan tudta már mit is fog csinálni Vele.