0. Méter

EGY CSÉSZE ESŐ

Nyári eső csapott le a városra, mikor a lányt börtönbe zárták. Ez a hír, mint a szél, körbejárta az utcákat, de senki se lepődött meg. A lány hírhedt volt lopásairól, és vandalizmusáról. Mégis senki se tudta őt utálni, mindenki mosolygott komiszságán. A Király viszont nem így gondolkodott. Úgy érezte ez a söpredék meggyalázza azzal, hogy folyamatosan a fiától lop. Így hát nem nézte tovább, napokon belüli akasztás általi halált ítélt rá.

- Igazán tudhattad volna, hol a határ Miracle! - sóhajtott föl az öreg őr. Szakálla ősz volt már, látszott rajta, hogy élete felét bőven megélte már. 

- Nem kellett volna mutogatnia mindenkinek! - legyintett ártatlanul a rab. Az őr csak rosszallóan megrázta a fejét. 

- Ez már nem az első, Miracle! Már annyira elegük lett belőled, hogy ide zártak, és halálbüntetéssel vesztegetnek! Megpróbálhatnál viselkedni.. - ült az öreg a zár előtti székbe, és oldalra támaszkodott a kis asztalkára, majd öklére fektette elfáradt arcát. Miracle csücsörített, és direkt szembe helyezkedett az őrrel, törökülésbe ült a rozoga ágyra, és keresztbe tett kézzel néztek farkasszemet. A lány nem érzett bűntudatot. Az elmúlt tizenkilenc évében egyáltalán nem bánt meg semmit. Vagyis de. Amikor a konyhapulton hagyta a csokis muffint, mivel sietett az Iskolába. Viszont el se ért a suliba, a piacon át  észrevette, ahogyan a királyfi oda-vissza dobálta a kezében a pénztárcáját, ami eléggé ki volt tömve. A srác egykorú volt vele, és arrogáns. Felhúzott orral hahotázott a piacos bácsinak, aki megsemmisülve bámulta a földet. Miracle pedig egy hatalmasat ugorva elkobozta tőle a pénztárcát, és nagy vigyorral sprintelt tovább. Alig ért el az Ellapsz Méterhez, már elfogták a királyi testőrök, és a vár tömlöcébe dobták. Szóval most Miracle ott ült a hűvösön, korgó gyomorral, kifulladva, pénztárca nélkül. Bár sikerült kicsennie belőle néhány bankjegyet, így elégedetten vigyorgott az öregre, aki igazából a nevelője volt. Nem tudott, nem büszke lenni tettére.
Kintről behallatszódott az eső hangja, és jellegzetes illatát is lehetett érezni bentről. Felnézett, próbált nem hátra esni, miközben az apró, rácsos ablakon át figyelte a szürke eget. A nyár első napjához képest hűvös volt, akár a Király hangulata.
Miracle az Iskolában az utolsó évét járta, abból is már csak egy hét volt hátra. Dúdolva hagyta, hogy a beszökő esőcseppek ráessenek az arcára, és tovább folyjanak a matracra. Általában egy-két óra erejéig tartották bent a zárkában, de a mostani más helyzet volt. Az utolsó csepp volt a Király poharában. 

- Peched, hogy már évszázadok óta nincsenek csonka állatok, különben te lennél a legkisebb gondja a Királynak.. - sóhajtott föl, majd egy cigarettára gyújtott. Ekkor Miracle összerezzent. Kisgyermek kora óta rémálmai gyötörték ezekről a kihalt lényekről. Csonka állatok; azok a szörnyek voltak hajdanán a 27. században, amik ellen az emberek szinte lehetetlennek gondolták a harcot. Rengeteg fajtájú volt, de semmilyen feljegyzés nem maradt meg róluk, csupán mítoszokként éltek, ahogyan a nagy hősök is. A Méterek. Tizenkét Méterről hallottak. És az egyik, Ellapsz Méter itt nyugszik a repülőtér szélén. Egy három emeletes repülőgép, amely hatalmas, és gyönyörű. Hiába, hogy már évszázadok óta senki se tudta beindítani, még mindig ápolták, és karbantartották, már amennyire értettek hozzá. Azt mesélik egyedül azok értenek hozzá, akik vezették, és azoknak utódaik. Viszont a mai napig rejtély fedi a legtöbb hős leszármazottját. És minden gyermek arról álmodozott, hogy ő az.

- Meglátod, pár nap, és ismét friss levegőt szívok! - vigyorgott Miracle, és az öreg felsóhajtott.

- Bárcsak, kedvesem, bárcsak! - megrázta a fejét, nem akarta hangosan kimondani azt, amire gondolt. És ezt a lány is pontosan tudta. 

Nem lesz legközelebb.