MAROKNYI PETREZSELYEM
Hogy mi is fog történni? Ezt Miracle is szeretné tudni. Valamilyen ostoba okok miatt halálra ítélték. A király annyira unatkozik, hogy halálra ítélte, gondolta. Vagy a fia zokogta ölébe, és nem bírta tovább. Vagy ez volt az utolsó csepp a kútban, amit elkövethetett. Nem volt egy jó kislány, de akkora bűncselekményt se követett el. Legalábbis ezzel szokta kihúzni magát, mert az, hogy elcsen egy-két dolgot a pultokról, már bűn. De sose érzett bűntudatod emiatt.
Miracle ügyét nem vitték bíróság elé. Nem is létezett bíróság ebben az országban, amiben élt. Itt a Király mondott meg mindent. Még azt is, hogy mikor, mennyit lélegezz. Ha esetleg lebetegedtél azután is, hogy megtiltotta, bűnhődnöd kellett.
A lány családja két főből állt rajta kívül: az öreg, és az öccse, Simon, aki mindössze volt tíz éves. Ha vér szerint néznénk a családját, akkor nem lenne senkije. Mert sem az öreg, sem Simon nem vér szerinti családtagja. A két gyerek között öt év volt, és mikor Simonnal az öreghez kerültek, még csak apró csöppségek voltak mindketten.
Nem volt sok barátja a lánynak, de számára elegendő. Természetesen mindez régen máshogy volt. Hatalmas baráti körrel vette körül magát mindig, és mindenki őt követte, bármit is készült csinálni. Viszont mióta a Királyfi az osztálytársa lett gimnáziumos éveinek első évében, nagyot esett.
Miracle inkább megrázta a fejét, és a nedves kőfalat bámulta a nyirkos ágyon fekve. Börtön. Nem tudja hányszor került már ide, megannyi csínye miatt, de azok sose vitték ilyen messzire, amire itt várt. Most más volt a helyzet, és aggódott. Félt. Szinte rettegett attól, ami rá várt. Nem sokat változott a világ, de a barbár mészárlás ismét visszatért. Nyilvános kivégzésben lesz része a Főtéren, ahol ő lesz a fővendég. Megtanult uralkodni az érzelmein, hiszen már látott párat, amelyben különböző haláleseteket végeztek az áldozaton, akik valamit elkövettek. De most ő volt az áldozat. Máshogy fogta föl az egészet hirtelen. Elkezdte érdekelni, hogy mi lesz vele. Ahogyan majd meggyalázva végig nézik, hogy rángatózik a kötélen lógva. Ahogy ezt elképzelte, a hideg is kirázta. Elkezdett fázni, de nem volt mivel takarózni. Nem volt menedéke, és teljesen elfelejtette, hogy bátor szája mindig azt felelte mindenkinek, hogy elfogadja a következményeket, már ha eltudják kapni. Természetesen a szemei reménnyel telve csillogtak. Várt.
- Petrezselyem, ilyenkor hol van a szerencsém? - kérdezte hangosan nevetgélve Mira, és nem tehetett róla, egy könnycseppje legördült az orcájáról csalódottságában. Petrezselyem, az évfolyamtársa, és egyben a legjobb barátnője. Szeretett jósolni, és nem utolsó sorban tudott is. Mindig azt mondogatta neki, hogy a szerencse mellette áll, és izgalmas jövő áll előtte. Ez tényleg izgalmas, de nem szerencsés. Ki gondolná azt, hogy szerencsés a halál? Hiszen senki se tudja mi az. Mi lesz miután meghalunk? Megannyi már unalmas kérdés, amire sose lehet kapni értelmes, stabil választ. De ez van, ezt kell szeretni, gondolta magában duzzogva.
- Mit mondtál? - kérdezte az öreg őr, mire csak egy "semmi" válasszal reagálta le Miracle. Elfordult tőle, és aludni próbált. Most vajon mit csinálna, gondolkodott álmatlanul. Mit csinálnának a szülei, ha még élnének? Hiszen megannyi dolgot tanítottak neki, mégse emlékszik rájuk teljesen. Csupán arra emlékezett, hogy egy géptestben ült, és különböző gombokat mutogattak, és pár kar irányítéséra tanították. Ostobaságnak tartotta. Hol csinálná ezeket? Hol találna olyan vezérlőt, mint amilyen makettet mutattak neki? Miracle csak forgolódni tudott kemény, eső áztatta ágyán, még szemeit se tudta behunyni, rögtön a Bűnösök tere jutott volna eszébe, ahol pár nap múlva végre fogják hajtani rajta az ítéletet. Ennyit értek az akrobatika órák, ennyit értek a felvételik, gondolta unatkozva. Megbánást még mindig nem érzett, sőt, félelmet se. Most már nem. Csillapíthatatlan dühöt viszont igen, amit meghinthetünk izgatottsággal is.
De még nem sejtette, hogy mi volt készülődve minden mögött. Nem sejthette, hogy Petrezselyem jóslata, miszerint milyen szerencsés, és izgalmas élete lesz, tényleg befog teljesülni. Mégpedig nem is akárhogyan.
- Remélem tényleg így lesz! - suttogta valaki Miracle közelében, mire elkezdett fülelni. Kipattantak a szemei, de rögtön össze is szűkültek. Tudta, hogy kihez tartozik ez a hang, és rögtön másfajta indulatot kezdett érezni mellkasában. Nem szívlelte ezt a srácot. Viszont annak testvérét, aki csak megveregette öccse vállát, annál inkább.
- Csöndesebben srácok! Ha lebukunk, a többieket is magunkkal fogjuk rántani! - Mira rögtön mosolyogni kezdett. Petrezselyem rekedt és érdes hangját vélte felfedezni. Itt a felmentősereg, gondolta izgatottan. Próbált nesztelenül fölülni a sötétségben, senki se volt a tömlöce előtt, és ha jól számolta az időt, akkor az őrség váltás már rég megtörtént, az éjszakás pedig már tett két kőrt, és valószínűleg az asztala alatt aludt. Miracle csupasz lábaira felhúzta magas szárú csizmáját, és befűzte, bekötötte gyorsan. Hosszú, kócos haját felfogta, és felkapta ujjatlan kesztyűit, amit csak azért viselt, mert amikor menekült, mindig lehorzsolta a tenyerét. Főleg, ha még a rudakon hintáztatta testét, és ugrabugrált rajtuk, mint valami majom. Nem tehetett ez ellen, szinte a vérében volt, hogy szaltózzon, és akrobatikus mozdulatokat tegyen bárhol is legyen. Miracle fogta magát, és mikor hallotta, hogy közelednek, és próbálták csitítani a zsörtölődő Jeffrey-t, egyszerűen kitárta cellája ajtaját, és visszazárta, kulcsra, amit nem mellékesen gyámja adott át neki nagy suttyomban, mikor épp járaton volt. A többiek már meg se lepődtek rajta, egyszerűen felsóhajtottak, és már fordultak is vissza. Petrezselyem, Jeffrey, és Jared volt ott. Már úgy ismerték az egész börtönt, mint a tenyerüket, Miracle mivoltjából, akit ugyan nehezen, de elszoktak kapni csínyei után.
- Ügye tudod, hogy el kell hagynod a várost? - karolta át Jared csillogó szemekkel Miraclet, mikor kiértek az utcára, és figyelve, hogy csak a szűk mellékutcácskákat használják, végre lassítottak a tempón, és most kivételesen nem röhögtek, hanem szomorúak voltak a lányon kívül. Ugyanis nem érzett semmit se, és nem értett Jareddel egyet.
- Nem akarom! - nyújtotta ki rá a nyelvét, mire a fiú megszorongatta vállát. Le se nézett rá, mindketten a csillagos eget bámulták.
- Simon a sarkon vár - zavarta meg őket Petrezselyem, mire Mira felderült, és őket otthagyva elsurrant a házak falainál. A kisfiú ott állt a sötétségben és izgult, le ne bukjon. Ugyan az éjszakai őrjárat még messze volt, de sose volt jószerencséje, és emiatt aggódott szegény.
- Simon! - rohant hozzá a lány, és Simon ajkain is elhangzott nővére neve. Egymásnak borultak, és Miracle hagyta, hogy az öccse újfent leteremtse. Ám ennek csak örülni tudott, hiszen ismét láthatja.
- Hölgyeim és uraim, ezt hívják testvér-komplexusnak! - nézett körbe színpadiasan Jeffrey, mire Jared meglegyintette a vállát, de késő volt, Miracle meghallotta.
- Bagoly mondja! - vicsorgott rá, mire a srác csak hümmögött egyet besértődve, és elfordította arcát, de nem cáfolt rá. Mindenki tudta, hogy a csapatban pont ez a két ember, akik nem bírták a másikat voltak azok, akik nem tudtak volna élni a testvérük nélkül. A kis Simon csak vigyorgott, majd Miracle kezét megragadva sétáltak mind tovább. Aztán Simon kérésére a csapat másik apró tagja, Mortain, egy szeleburdi kislány rohant hozzájuk bőr hátizsákkal, amit átvettek, és Miracle hátára került. Természetesen ezt a buzgóságát megfizették pár arannyal, és ezzel a titkuk is meg lett pecsételve. Mintha tényleg ez történt volna. Ám nem tarthatott sokáig az örömük; fülsüketítő riasztás indult be az egész városban, jelezve, hogy az egyik rab kiszökött. Így a kölykök rohanni kezdtek, néha-néha felröhögtek, visítottak izgatottságukban, kikerülték a rendőröket, akik utánuk eredtek, de az atletikus csapat ellen esélytelenek voltak. Alig pár utcára már a tetőkön ugrabugráltak, a telihold erőteljes fényében. A legtöbb ott lakó kitámolygott az utcára, hogy megnézzék a zűrt, és csodálhassák az "előadást" amit rögtönözve adtak elő a gyerekek. Mint a legtöbb estén, mikor bajba jut a csapat vezetője.
- Hölgyeim és uraim, kicsik és nagyok! Köszöntjük önöket a Holdfölde Társaság legújabb előadásában! - kiáltotta mély hangján Miracle, mikor megálltak egy zöld tetőn, közvetlenül a Piac mellett. Sikeresen körbevették őket, így mit volt mit tenni, meg kellett állniuk. Szinte mindenkin hatalmas vigyor volt a képén, a közönség pedig tapsolni kezdett, mikor színpadiasan meghajolt Miracle, és ezzel a műsor kezdetét vette. Össze-vissza ugráltak, miközben az őrök próbálták őket elkapni. Miracle pedig ismét érezte, hogy él.
- Had mutassam be előadásunk mai résztvevőit! Először is a legfiatalabbal kezdeném! - szólalt meg a lány sokkal később, mikor észrevette, hogy már mindenki fáradt, és ideje volt eltűnni onnan, főleg, hogy jött az erősítés, akiknél már fegyver is volt. Miracle Simon közelébe ugrált, mire ujjongani kezdtek a gyerekek. - Igen, igen! Simon az bizony! A mi örökmozgó kisöcsénk, aki mindenhol ott van, ahol nem is kellene lennie! Hölgyeim és uraim, kicsik és nagyok! Nagy tapsot Simonnak! - kurjantotta el magát a lány, mire mindenki tapsolni kezdett, és Simon meghajolt, majd mikor megint rohant felé az őr, lehajolt, az őr majdnem hasra esett, ám ezt az alkalmat megragadva a hátára ugrott a kisfiú, és elszökkent szaltózva. Így, az éjleple alatt eltűnt a nézők, és az őrök szeme elől. Miracle tudta, hogy innentől kezdve mindenkinek egy célja lett. Eljutni a titkos bázisukra, amit direkt ilyenkor használtak. Miracle tovább ugrott, épp kikerülve egy őrt, aki elakarta kapni. Többen is fölnevettek szerencsétlenségén, miközben Miracle kifigurázta ostoba hangokkal és mozdulatokkal.
- A következő munkatársunk pedig a jósló királylányunk, Petrezselyem! - érkezett az említett vállára, és leült. Petrezselyem nem is foglalkozott vele, egy egyszerű mozdulattal kikerülte az őrt, és egy háromszázhatvanas fordulatot vett, majd mélyen meghajolt, és a taps közben Miracle ahogyan barátnője előre dőlt, ő lelépett róla, ezzel pontosan eltakarva azt a műveletet, amivel Petrezselyem legurult a tetőről, és Simon nyomába lépett, hogy utolérhesse, és együtt mehessenek tovább.
- Nézzünk is tovább, még kik maradtak, hölgyeim és uraim! - sétált tovább elegánsan, majd néha-néha megpördült, ahogyan az őrök ingadozva rohantak felé. Szegények, a tetőn sose érezték magukat biztonságban, viszont egyre-jobban voltak idegesek, hogy pár mihaszna kölyök szánalmasan legyőzik őket. Már csak hárman voltak a tetőn, a testvérpár, és Miracle. A lány útközben elkapott egy régi, egyenes esernyőt, így ugyan csodálkozva, de szét se nézve elfogadta, és mint egy porondmester ránehezedett mindkét kezével, és megállt Jeffrey közelében, aki épp az egyik őr vállán guggolt, majd kézenállásban elrugaszkodott, és pontosan Miracle mellé érkezett, az őr pedig hasra vágódott a lökettől.
- És itt van a mi kis Testvér-komplexusos Jeffrey-nk, aki rugalmas testéről, na meg keze ügyességéről híres! - mutatta be a lány, mire az említett csak meghajolt.
- Anyád! - reagálta le. Ám Miracle csak vigyorgott, folytatta a műsort, amiben egyre kevesebb őr volt már, ahogyan ők is fogytak.
- Hölgyeim és uraim, kicsik és nagyok! Tapsot Jeffrey-nek! - mutatott felé, mire a nézőközönség ujjongani kezdett, főleg a lányok. Jeffrey pedig hátraszaltózott, és őt se látták már az előadás után. Miracle pörgött párat, már csak négy őr volt, meg Jared és ő.
- És akkor jöjjön az idősebbik testvér! Hölgyeim és uraim! A rohadt erős, és kiegyensúlyozott Jared! - ujjongott a közönséggel Mira, mire a srác lefejelte az egyik őrt, aki ennek hatására hátraesett, a feje lelógott a tetőről. - Köszönjük a bemutatót Jared! Nagy tapsot neki! - tapsolt a lány, miközben az ernyőt a karjára helyezte, ott lógott. A fiú meghajolt, majd egyszerűen leugrott. Mira csak megrázta a fejét, miközben tenyeréhez érintette arcát, és cicceget párat. Magában megjegyezte, hogy még gyakorolni kell neki az "eltűnést". Végül már csak ő maradt, mikor az erősítés megérkezett. Az eső megint cseperegni kezdett, de senki se mozdult el a helyéről.
- Hát hölgyeim és uraim, kicsik és nagyok! - kezdett bele, mikor a maradék három őr feltápászkodott, és felé kezdtek menni. Becserkészni akarták. Érezték, hogyha most nem sikerül elkapniuk, akkor soha többé nem lesz már rá lehetőségük. - Köszönjük ma is, hogy minket választottak! Ebben a városban idén ez volt az utolsó fellépésünk! Reméljük nem végleg! - megint az esernyőre támaszkodott, és felfedezte a tömegben a Herceget is, akit meglopott pár napja. - Eltűnünk innen - suttogta a szemébe bámulva pár pillanatig komor szemekkel. A Herceg pedig kitámolygott a tömegből, amint felfogta, hogy a lány pontosan a szemébe néz, így Mira nem foglalkozott többet döbbent arcával, és ismét elvigyorgott.
- Köszönjük a figyelmet, és az együtt működést! Én Miracle voltam, és ez itt a Holdfölde Társulat! - sikította, majd pár füstbombát a földre dobva, amik a táskájában voltak, kitárta az esernyőjét maga előtt, mivel a három őr már túl közel volt, hogy simán eltűnjön. A nézők őrjöngtek, az esernyőbe neki szaladt az egyik őr, Miracle két oldaláról érkező őrt pedig egy Nagy Allegro ugrással eltaszította, míg a füst eltakarta őket, majd hátradőlt. Hátra szaltó, és Jared kezeiben találta magát, aki csak mosolyogva nézett le rá. Az erősítés sípja felszólalt, mikor mindenki eltűnt, Jared leengedte a lányt, és kézen fogva sprintelni kezdtek.
- Mindenki ideért? - kérdezte rögtön Miracle kifulladva, ahogyan az ajtót bezárták maguk mögött. Az Ellapsz Méterben állítottak ki maguknak bunkert, de csak ilyen helyzetekben használták, és csak pár órára, míg az őrség lecsillapodik. Jared és ő volt az utolsó, a többi három grácia is lepihent a vezérlő szobába bevonszolt kanapéra, és iszogattak frissítőket. Semmit se tudtak az Ellapszról, mégis otthon érezték magukat benne. Kezdetben egy kalandnak indult Miracle és Petrezselyem közt, ám végül titkos bázisuk lett, ugyanis tilos volt a belépés, és nem is tudtak volna kívülállók belépni, kulcs is kellett hozzá. Ám ezt már sokkal régebben ellopták a lányok, és mai napig elveszett tárgyként kezelték a városban.
- Ma senki se hívta a zenészeinket mellesleg? Zene nélkül kicsit uncsi volt ma.. - duzzogott Miracle, és Jared csak egy apró tockost adott neki. Igazából hívták, azért adtak pénzt Mortainnak, hogy odaadja nekik fizetségül. De nem jöttek.
- Hívtuk őket, meg is mondtuk hol lesz, de úgy tűnik nem tudtak jönni.. - válaszolt Petrezselyem átérezve barátnője csalódottságát. Két srác, és egy furcsa lány szokott nekik aláfestő zenét adni. Két hegedűs, és egy furulyás, illetve a lány néha szokott énekelni is. Ám aznap este az őrökkel voltak elfoglalva, miszerint menekülniük kellett. Változás történt a városban aznap este, és erről a csapat még csak semmit se sejtett. De azt mindenki tudta, hogy Miracle vagy örökre itt ragad, vagy kiszökik a városból valamelyik este, hiszen vérdíjat tűztek ki a fejére.
- Vajon mi történhetett velük? - gondolkodott hangosan Petrezselyem, mielőtt belépett volna a helyiségbe Mortain. Simonnal lepacsiztak, majd Mortain közölte, hogy ő megy aludni, miután elmesélte, hogy nem találta sehol se a zenészeket, és visszaadta a pénzt. Így tehát, ő és Simon elvonultak a hajó belsejébe, hogy saját apró kabinjukban aludhassanak. A csapatból egyedül Mortainnak voltak szülei, akik még éltek is. Az ikreknek, ahogyan Simonnak, és Miracle-nak is, hirtelen nyomuk veszett, míg Petrezselyem szüleit megölték a város őrei, az ok sose derült ki. Ám Mortain szülei éltek, és együtt éltek lányukkal. Így a csapatban mindenki tudta, hogy tényleg léteznek az Ellapsz Méter vezető leszármazottai. Mortain az volt. A családjában gyerekről gyerekre tanulták meg kezelni egy részét a hajónak, így hivatalosan egyedül Mortain mondhatta azt, hogy az otthona a hajó. A többiek csak álmodozhattak arról, hogy milyen lehetne, ha ők is ilyenek lennének. Kiválasztottak. Egy kis eszmecsere után a többiek is elvonultak aludni. Tudták, hogy itt most nem elég pár óra. Itt most napokról lesz szó. Legalább is legtöbbjüknek.
A hajó belseje is hófehér volt, ahogyan kívülről is. Néhány helyen kipárnázott falak, ha befordult az ember a folyosóra, akkor négykézláb kellett mennie a két folyosóból kiválasztva valamelyikben, ugyanis egy folyosónyi helyet félbevágtak, és két emeletes folyosó lett, aminek a felső részében kabinhálók voltak, legtöbbje egy személyre tervezve, de voltak nagyobbak is. Az alsóból a gépházba lehetett eljutni, ahol hajtották a gépet, illetve a fegyvereket tartották, de előtte a fürdők voltak találhatóak. Ha a dupla-folyosóval szembe indultunk, egy normális várt ránk, ami egy létrához vezetett, amivel a következő szintre juthattunk. Itt az étkezde volt, rengeteg kanapé szerűséggel, és konyhával. Inkább nézett ki egy mozgó háznak, mint repülőnek, amivel szörnyeket öltek. A Társalgóból át megint egy dupla-folyosóhoz érkezhettünk, amiből a felső a lövész, és egyben vezérszobába vitt minket, ahol irányították a géphez csatolt fegyvereket, illetve rengeteg mindent innen lehetett irányítani, ami a hajóval volt kapcsolatos. De a vezér egy dobbantóval feljebb helyezkedett el. Ennek a szobának a fala üvegből állt, ahonnan mindent lehetett látni. A folyosó alsó részéből pedig egy ismeretlen szobába vezetett, ami be volt zárva. És a csapatból senkinek se volt hozzá kulcsa, illetve akármennyire is próbálták kifeszíteni a zárat, az csak jobban az ajtóra feszült megakadályozva, hogy feltörjék. Még a gyerekeknek is jó pár napba telt, mire felfedezték a hajón minden zegzugot, és szinte élvezték, hogy kúszni-mászni, ugrálgatni kell, hogy eljuthassanak egyes helyekre.
Miracle a szobája kibélelt plafon féleségét nézte, amit, ha kinyújtotta a karját épp elérte. Pár évvel ezelőtt, mikor már jó pár hete oda jártak a többiekkel, és megbeszélték egymás közt, hogy melyik kabin kié legyen, kidekorálta foszforeszkáló csillagokkal, amik sötétben halványan világítottak, így az ember úgy érezhette magát ott, mintha az univerzumban lenne. A lány most csak bámult ki a fejéből, és azt a pár óra alvási időt, amit alvásra szánt majdnem végig bambulta. A barátait a családjának tekintette, és aggódott értük, hogy annyi kiszabadítás után, ha az ő vádja ilyen súlyos volt, vajon velük mi lesz ezek után? Csak sóhajtani tudott, és arra gondolni, hogy legalább Simont és Mortaint megvédi azoktól az emberektől, akik bántani akarták őket.
Eközben nem sejthették a gyerekek, hogy mi is történik körülöttük pontosan, és azt se, hogy az éjszaka leple alatt pontosan mi is történt, míg ők elszenderedtek, és álmodoztak a jövőjükről.
Frednek hívták azt a professzort, akit már évek óta eltűnt személyként jegyeztek be a helyi rendőrségen. Ám arra nem gondoltak, hogy ezt a személyt esetleg fogságban tartják még egy tucatnyi ember mellett, akiken durvábbnál durvább teszteket végeznek el.
Frednek aznap este is fájt a feje, azt mondták ez az egyik tünete az új szernek, amit rajta próbáltak ki. Hányingere volt, így a szobájában lévő kukához rohant, és kiürítette a gyomrát, amiből csak véres epe jött ki. Mióta elfogták, teljesen lefogyott, és fényes szőke haja kihullott. Valószínűleg felesége ma már rá se ismerne, gondolta magában csalódottan. Nem emlékszik hogyan került ide, csak hogy valami új betegséget diagnosztizáltak nála, ami lehet fertőző. Így ebben az elszigetelt szobában talált eszméletére, ahonnan nem járhatott el. Úgy érezte bebörtönözték, és kísérleteket végeztek rajta, de azon kívül, hogy voltak jobb napjai, és voltak olyanok, mikor meghalni készült, nem történt vele semmi. Rengeteg orvos szokott bejárni hozzá ellenőrizni az állapotát, így azt hitte biztos kezekben van. Hisz még azt is mondták, hogy a felesége bele egyezett ebbe az egészbe, hogy megtudjon gyógyulni. Nem volt miért aggódnia, ezzel nyugtatgatta magát. Már azt se tudta mióta volt ebben a szobában, azt se tudta eldönteni néha napján, mi a valóság, és mi nem. Egyetlen egy dolog volt a helyiségben, ami kintről származott, az halott gyermeke zenedoboza volt. Így, miután leült az ágyára, hogy lepihenjen felhúzta a zenedobozt, és kinyitotta, majd lefeküdt. A zenedoboz Lúdanyó meséinek zenéjét játszotta lassan már elhangolt hangon, akadozva. Fred hátára feküdt kemény ágyában, és a plafont bámulta üveges szemekkel. Érezte, hogy a testét elhagyja az energia, meg se bír már mozdulni. Lehet ezek az utolsó percei, gondolta. Hallotta az ajtócsapódást, de nem tudott másra figyelni, fáradt volt. Egyedül a zene tartotta abban a szobában.
- Végre elkezdhetjük? - érkeztek az ágyhoz az orvosok, akik megvizsgálták a férfi pulzusát, reflexét, majd elégedetten kitolták a szobából Fredet, aki utolsó tiszta gondolatait mind a zenére fókuszálta, így már nem volt esélye meghallani, hogy miről beszéltek az orvosok.
- Öt év után végre folytathatjuk a kutatást! - pacsiztak le fölötte a férfiak, és a vékony folyosón, amiből rengeteg ajtó nyílt, mind egy-egy ember szobájába. Fren eddigi tartózkodó helyére pedig bementek mások, és lefertőtlenítették, hogy a következő "páciensüket" tudják elhelyezni. Fred már nem érzett semmit se, de látta, ahogyan egy piszkos helyiségből átkerül egy hófehér, néhány helyen véres szobába. Ismerősnek tűnt neki, de nem jutott eszébe. Látta ahogyan lekötözik, majd az egyik orvosa köszön neki.
- Hello Fred! A mai vizsga lesz az utolsó, és kiengedjük önt! Hát nem remek? - mosolygott rá szelíden a férfi. A férfi fekete haját erősen hátra kente, és kerek szemüvegét megigazította. Halványkék szemeivel az egyik tűt vizsgálgatta, majd lenézett a kliensre. Fred csak a férfit bámulta. - Végre láthatja a családját Fred! Hiszen ezt akarta, nem? Őket. Hát most megkapja! - majd megszúrta Fredet. Fred először semmit se érzett. Aztán mintha csak felrobbanni készülne, minden idegszála sikítani kezdett. A bőre ruganyos lett, és leolvadt csontjáról, majd elfeketedett, és folyadékkal telt meg. Fred fejében már csak az járt, hogy fel fog robbanni. Ekkor látása is megváltozott, több dolgot kezdett el érzékelni, a színek eltűntek, ahogyan az érzelmei is. Éhes volt, és húsra vágyott. A férfira villantotta elsárgult hatalmas szemeit.
- Milyen érzés Fred csonkított állatnak lenni? - tárta szét karját, és körülötte mindenki megtapsolta a férfi művét, vagyis Fredet. Csontvázszerű testéről leolvadt a bőr, és fekete ragacsos anyag folydogált róla le a padlóra szüntelenül. Füst képződött a lyukakból, és Fred fejéből hatalmas szarvak nőttek ki. Fred pedig felüvöltött vérfagyasztó, már nem emberi hangján. Azt kívánta, bárcsak az eszméletét is elveszítette volna. De a teste fölött soha többé nem tudott már uralkodni.
Másnap reggel Miracle beverte a plafonba a fejét, amint rossz álmából hirtelen tért vissza a valóságba. De ahogyan kezdett felkelni, el is felejtette, hogy mit álmodott. Kócos hosszú haját ásítások közepette próbálta kibogozni ujjaival, majd kettőbe befonta. Kimászott az odújából, és mikor az étkező részlegbe ért, rájött, hogy ő érkezett utoljára, már mindenki eszegetett valamit, vagy kávézott. Miracle is öntött magának a kávéból, és tejjel felhígította magának, pont annyira, hogy kellemesen kesernyés maradjon számára. Leült hát a három hat személyes asztal egyikéhez, amelyiknél a többiek is ültek, és csak hallgatta őket, miközben próbált vissza emlékezni az álmára.
- Vajon új zenészeket kellene keresnünk? - kérdezte Jared a többieket, miközben azon vitatkoztak, vajon mi történhetett velük. Miracle is furcsállta a dolgot, azok hárman mindenhol ott voltak, akkor is, ha nem szóltak nekik. De a tegnapi eset kivétel volt, és a lánynak rossz előérzete volt efelől.
- Viszont nagyobb volt a tömeg, mint amire számítottam! - vihogott föl Mortain a müzlije fölött, és Simonnal lepacsiztak.
- Te meg még mindig hülyén lépsz le a porondról! - jutott eszébe Miraclenak, ahogyan Jared feltápászkodott, hogy koszos tányérját elmossa. A srác csak megvonta a vállát erre, és megigazította kerekded szemüvegét. Ekkor kintről hangok szűrődtek be, mindenki lefagyott, és egymásra néztek. Mindenki itt volt, senki se szokott a repülő közelébe járni. És miután felfogták, hogy valaki nekik kiabál, és dörömböl az ajtón, egyként rohantak le a vezérlőhöz, ahonnan nyílt az ajtó. Bezárták, így nem tudtak bejönni, de segélykérés volt ez, nem egy őr ostoba letartóztatási parancsa. Így próbáltak kinézni az ablakon, de a srác, aki az ajtón dörömbölt, nem lehetett látni. Bár így is felismerték a hangját. A herceg volt az, Baltazaar. Miracle gyanúsan összehúzta szemeit, és a többiekre nézett kérdőn, miközben keze már a záron volt, hogy mi legyen. A többiek is gyanakodtak, Jeffrey pedig elrohant, majd pár percen belül egy nehéz botot adott át Jarednek. Miracle ravaszul elvigyorgott, majd kitárta az ajtót. Jared pedig kész volt lecsapni, ám bottal a kezében lefagyott, ahogyan mindenki, miután ráeszméltek, hogyan is nézett ki a srác. Csapzottan állt előttük tele vágásokkal, sebekkel, amikből vér csordogált. Miracle azonnal berángatta, és mögötte óvatosan kinézett az ajtón, de nem volt ott senki, csak a víz morajlását lehetett hallani. Így bezárta az ajtót ismét, és figyelte, ahogyan a többiek egy székhez kísérik, és leültetik a srácot.
- Hozzátok az elsősegélydobozt! - adta ki a parancsot Miracle, mire Petrezselyem válaszolt neki, és elrohant. - Forró vizet is, meg rongyokat! - mondta Simonnak, és Moratinnal együtt ők is elmentek. Jared még mindig szorította a botot, Jeffrey pedig mellette állt, pontosan Miracle háta mögött. Miracle lehajolt, és felemelte az arcát. Baltazaar barna szemei kétségbe voltak esve, könnyekkel telve. Semmi kétség, nem átverés, gondolta magában a lány.
- Mi a szar történt veled? - kérdezte döbbenten Miracle, de a srác csak tátogni tudott. - Jó, majd utána mesélj! - állította le a fiút, és miután mindenki visszaért, elkezdték kitisztítani a sebeket, fertőtleníteni, és bekötözni. A homlokán lévő apró vágásra Miracle végül egy sebtapaszt tett, és ezzel végeztek is.
- Csonkított állat! - dadogta Baltazaar, mire minden mozdulat megfagyott. Jeffrey felnevetett kínjában.
- Na persze! Több évszázada nem látták már őket! - hisztérikus volt, és nem hitte el egy szavát se a hercegnek, és mindenki tudta miért nem. Baltazaar egy elkényeztetett ficsúr volt, aki mindent megkapott, bármiért. És apja kegyeiért bármit megtett. Még össze verette is volna magát, ha arra kérné. De túlságosan is látszott rajta a félelem, hogy bárki kételkedni tudjon benne száz százalékosan. Így Jared csak előrerohant, de onnan nem lehetett rálátni teljesen a városra. Petrezselyem összerezdült, látomása érkezett.
- Indulnunk kell! - siránkozott, és potyogtak a könnyei, miközben a hajó gombjait figyelte. Miracle ledöbbent.
- Mi történt? - előzte meg a kérdéssel Jeffrey, közben a lány karját ragadta meg, hogy ráfigyeljen. Petrezselyem ideges volt. Ritka látványt nyújtott tarkójáig érő göndör hajával, élénk barna szemeivel, és az orra körüli szeplőivel, így mindenkit kirázott a hideg.
- Ide tart a csonkított! - suttogta, és mindenki rábámult, majd Miraclera, mintegy végszóra.
- De hova menjünk? - tárta szét a karját. A hajót nem tudták beindítani, nem volt hozzá kulcs, és nem is biztos, hogy értettek hozzá. Mortain viszont csöndben Baltazaar elé sétált apró testével, halványlila rugalmas hajával, és kinyújtotta kezét felé. A srác nem tétovázott, a blézere zsebébe nyúlt, és egy három ágú, furcsa kulcsot vett elő, majd a lánynak adta kissé remegő kézzel. Ezek után a kislány kérdőn nézett a csapat vezérre, ő pedig bólintott. - Akkor eltűzünk innen! - adta ki a parancsot, mire mindenki elrohant valamerre, ahova reflex szerűen vitte őket a testük. Mindenkit lökött az adrenalin, pánikoltak, és emiatt is vihogott föl Miracle, aki már alig bírta ki a feszültséget. Baltazaar is felállt, mire Miracle a mellkasánál fogva tartotta vissza.
- Hova mész? - kérdezte tőle kitágult orrlyukakkal. A legfölső szintre akart már rohanni, hogy az ottani vezérlők elé üljön. Eközben Mortain sikeresen beindította a gépet, mire elkezdett remegni. A kislány felkapcsolt pár lámpát, egy gombot megnyomott, majd leült a vezérkar elé, és miközben a gép emelkedni kezdett, ő azt szorította, és próbálta egyenesben tartani a gépjárművet.
- Le a gépházba, hátha tudok segíteni.. - suttogta a srác, mire a lány döbbenten hagyta, hadd menjen az útjára.
- Te akarsz segíteni? - kérdezte suttogva, ám hallotta Petrezselyem rikácsolását, ahogyan megnyitotta a teljes gépen való beszélgetés lehetőségét. Így nem volt több ideje, sprintelt, ugrált, és kúszott a lány, hogy fölérjen. Útközben találkozott Jareddel, aki lefelé száguldott. Petrezselyem volt az alsó vezérlőnél, ahol az útbaigazítást adták tovább, Miracle pedig leült a föntibe. Ekkor valami a hajó testének ütközött, ezzel Mortain dolgát megnehezítette, mindenki felkiáltott. A hajó megfordult, miközben arrébb lett tolva, és szembe találták magukat azzal, amivel már ember rég találkozott. A hajótól alig volt kisebb, korom sötét volt, mindenhol füst áramlott ki belőle, és folyt is ki belőle valami a vízbe. Csontvázszerű testét alig lehetett kivenni, feje eltorzult, emberi vonásai voltak, de alig volt felismerhető. Szemürege fölött apró sárga foltok voltak, és hatalmas szájából agyarai kilógtak. Fejéből négy szarv féleség emelkedett ki, elől két rövidebb, hátul két nagy. Elnyúlt karjait lábai elé helyezte a vízbe, és lehetett látni, ahogyan mérges gőzét kileheli száján.
- Mi a jóságos szenttehén! - döbbent le undorodva Miracle, és füle sípolni kezdett, ahogyan a lény hangot adott ki.
Miracle ügyét nem vitték bíróság elé. Nem is létezett bíróság ebben az országban, amiben élt. Itt a Király mondott meg mindent. Még azt is, hogy mikor, mennyit lélegezz. Ha esetleg lebetegedtél azután is, hogy megtiltotta, bűnhődnöd kellett.
A lány családja két főből állt rajta kívül: az öreg, és az öccse, Simon, aki mindössze volt tíz éves. Ha vér szerint néznénk a családját, akkor nem lenne senkije. Mert sem az öreg, sem Simon nem vér szerinti családtagja. A két gyerek között öt év volt, és mikor Simonnal az öreghez kerültek, még csak apró csöppségek voltak mindketten.
Nem volt sok barátja a lánynak, de számára elegendő. Természetesen mindez régen máshogy volt. Hatalmas baráti körrel vette körül magát mindig, és mindenki őt követte, bármit is készült csinálni. Viszont mióta a Királyfi az osztálytársa lett gimnáziumos éveinek első évében, nagyot esett.
Miracle inkább megrázta a fejét, és a nedves kőfalat bámulta a nyirkos ágyon fekve. Börtön. Nem tudja hányszor került már ide, megannyi csínye miatt, de azok sose vitték ilyen messzire, amire itt várt. Most más volt a helyzet, és aggódott. Félt. Szinte rettegett attól, ami rá várt. Nem sokat változott a világ, de a barbár mészárlás ismét visszatért. Nyilvános kivégzésben lesz része a Főtéren, ahol ő lesz a fővendég. Megtanult uralkodni az érzelmein, hiszen már látott párat, amelyben különböző haláleseteket végeztek az áldozaton, akik valamit elkövettek. De most ő volt az áldozat. Máshogy fogta föl az egészet hirtelen. Elkezdte érdekelni, hogy mi lesz vele. Ahogyan majd meggyalázva végig nézik, hogy rángatózik a kötélen lógva. Ahogy ezt elképzelte, a hideg is kirázta. Elkezdett fázni, de nem volt mivel takarózni. Nem volt menedéke, és teljesen elfelejtette, hogy bátor szája mindig azt felelte mindenkinek, hogy elfogadja a következményeket, már ha eltudják kapni. Természetesen a szemei reménnyel telve csillogtak. Várt.
- Petrezselyem, ilyenkor hol van a szerencsém? - kérdezte hangosan nevetgélve Mira, és nem tehetett róla, egy könnycseppje legördült az orcájáról csalódottságában. Petrezselyem, az évfolyamtársa, és egyben a legjobb barátnője. Szeretett jósolni, és nem utolsó sorban tudott is. Mindig azt mondogatta neki, hogy a szerencse mellette áll, és izgalmas jövő áll előtte. Ez tényleg izgalmas, de nem szerencsés. Ki gondolná azt, hogy szerencsés a halál? Hiszen senki se tudja mi az. Mi lesz miután meghalunk? Megannyi már unalmas kérdés, amire sose lehet kapni értelmes, stabil választ. De ez van, ezt kell szeretni, gondolta magában duzzogva.
- Mit mondtál? - kérdezte az öreg őr, mire csak egy "semmi" válasszal reagálta le Miracle. Elfordult tőle, és aludni próbált. Most vajon mit csinálna, gondolkodott álmatlanul. Mit csinálnának a szülei, ha még élnének? Hiszen megannyi dolgot tanítottak neki, mégse emlékszik rájuk teljesen. Csupán arra emlékezett, hogy egy géptestben ült, és különböző gombokat mutogattak, és pár kar irányítéséra tanították. Ostobaságnak tartotta. Hol csinálná ezeket? Hol találna olyan vezérlőt, mint amilyen makettet mutattak neki? Miracle csak forgolódni tudott kemény, eső áztatta ágyán, még szemeit se tudta behunyni, rögtön a Bűnösök tere jutott volna eszébe, ahol pár nap múlva végre fogják hajtani rajta az ítéletet. Ennyit értek az akrobatika órák, ennyit értek a felvételik, gondolta unatkozva. Megbánást még mindig nem érzett, sőt, félelmet se. Most már nem. Csillapíthatatlan dühöt viszont igen, amit meghinthetünk izgatottsággal is.
De még nem sejtette, hogy mi volt készülődve minden mögött. Nem sejthette, hogy Petrezselyem jóslata, miszerint milyen szerencsés, és izgalmas élete lesz, tényleg befog teljesülni. Mégpedig nem is akárhogyan.
- Remélem tényleg így lesz! - suttogta valaki Miracle közelében, mire elkezdett fülelni. Kipattantak a szemei, de rögtön össze is szűkültek. Tudta, hogy kihez tartozik ez a hang, és rögtön másfajta indulatot kezdett érezni mellkasában. Nem szívlelte ezt a srácot. Viszont annak testvérét, aki csak megveregette öccse vállát, annál inkább.
- Csöndesebben srácok! Ha lebukunk, a többieket is magunkkal fogjuk rántani! - Mira rögtön mosolyogni kezdett. Petrezselyem rekedt és érdes hangját vélte felfedezni. Itt a felmentősereg, gondolta izgatottan. Próbált nesztelenül fölülni a sötétségben, senki se volt a tömlöce előtt, és ha jól számolta az időt, akkor az őrség váltás már rég megtörtént, az éjszakás pedig már tett két kőrt, és valószínűleg az asztala alatt aludt. Miracle csupasz lábaira felhúzta magas szárú csizmáját, és befűzte, bekötötte gyorsan. Hosszú, kócos haját felfogta, és felkapta ujjatlan kesztyűit, amit csak azért viselt, mert amikor menekült, mindig lehorzsolta a tenyerét. Főleg, ha még a rudakon hintáztatta testét, és ugrabugrált rajtuk, mint valami majom. Nem tehetett ez ellen, szinte a vérében volt, hogy szaltózzon, és akrobatikus mozdulatokat tegyen bárhol is legyen. Miracle fogta magát, és mikor hallotta, hogy közelednek, és próbálták csitítani a zsörtölődő Jeffrey-t, egyszerűen kitárta cellája ajtaját, és visszazárta, kulcsra, amit nem mellékesen gyámja adott át neki nagy suttyomban, mikor épp járaton volt. A többiek már meg se lepődtek rajta, egyszerűen felsóhajtottak, és már fordultak is vissza. Petrezselyem, Jeffrey, és Jared volt ott. Már úgy ismerték az egész börtönt, mint a tenyerüket, Miracle mivoltjából, akit ugyan nehezen, de elszoktak kapni csínyei után.
- Ügye tudod, hogy el kell hagynod a várost? - karolta át Jared csillogó szemekkel Miraclet, mikor kiértek az utcára, és figyelve, hogy csak a szűk mellékutcácskákat használják, végre lassítottak a tempón, és most kivételesen nem röhögtek, hanem szomorúak voltak a lányon kívül. Ugyanis nem érzett semmit se, és nem értett Jareddel egyet.
- Nem akarom! - nyújtotta ki rá a nyelvét, mire a fiú megszorongatta vállát. Le se nézett rá, mindketten a csillagos eget bámulták.
- Simon a sarkon vár - zavarta meg őket Petrezselyem, mire Mira felderült, és őket otthagyva elsurrant a házak falainál. A kisfiú ott állt a sötétségben és izgult, le ne bukjon. Ugyan az éjszakai őrjárat még messze volt, de sose volt jószerencséje, és emiatt aggódott szegény.
- Simon! - rohant hozzá a lány, és Simon ajkain is elhangzott nővére neve. Egymásnak borultak, és Miracle hagyta, hogy az öccse újfent leteremtse. Ám ennek csak örülni tudott, hiszen ismét láthatja.
- Hölgyeim és uraim, ezt hívják testvér-komplexusnak! - nézett körbe színpadiasan Jeffrey, mire Jared meglegyintette a vállát, de késő volt, Miracle meghallotta.
- Bagoly mondja! - vicsorgott rá, mire a srác csak hümmögött egyet besértődve, és elfordította arcát, de nem cáfolt rá. Mindenki tudta, hogy a csapatban pont ez a két ember, akik nem bírták a másikat voltak azok, akik nem tudtak volna élni a testvérük nélkül. A kis Simon csak vigyorgott, majd Miracle kezét megragadva sétáltak mind tovább. Aztán Simon kérésére a csapat másik apró tagja, Mortain, egy szeleburdi kislány rohant hozzájuk bőr hátizsákkal, amit átvettek, és Miracle hátára került. Természetesen ezt a buzgóságát megfizették pár arannyal, és ezzel a titkuk is meg lett pecsételve. Mintha tényleg ez történt volna. Ám nem tarthatott sokáig az örömük; fülsüketítő riasztás indult be az egész városban, jelezve, hogy az egyik rab kiszökött. Így a kölykök rohanni kezdtek, néha-néha felröhögtek, visítottak izgatottságukban, kikerülték a rendőröket, akik utánuk eredtek, de az atletikus csapat ellen esélytelenek voltak. Alig pár utcára már a tetőkön ugrabugráltak, a telihold erőteljes fényében. A legtöbb ott lakó kitámolygott az utcára, hogy megnézzék a zűrt, és csodálhassák az "előadást" amit rögtönözve adtak elő a gyerekek. Mint a legtöbb estén, mikor bajba jut a csapat vezetője.
- Hölgyeim és uraim, kicsik és nagyok! Köszöntjük önöket a Holdfölde Társaság legújabb előadásában! - kiáltotta mély hangján Miracle, mikor megálltak egy zöld tetőn, közvetlenül a Piac mellett. Sikeresen körbevették őket, így mit volt mit tenni, meg kellett állniuk. Szinte mindenkin hatalmas vigyor volt a képén, a közönség pedig tapsolni kezdett, mikor színpadiasan meghajolt Miracle, és ezzel a műsor kezdetét vette. Össze-vissza ugráltak, miközben az őrök próbálták őket elkapni. Miracle pedig ismét érezte, hogy él.
- Had mutassam be előadásunk mai résztvevőit! Először is a legfiatalabbal kezdeném! - szólalt meg a lány sokkal később, mikor észrevette, hogy már mindenki fáradt, és ideje volt eltűnni onnan, főleg, hogy jött az erősítés, akiknél már fegyver is volt. Miracle Simon közelébe ugrált, mire ujjongani kezdtek a gyerekek. - Igen, igen! Simon az bizony! A mi örökmozgó kisöcsénk, aki mindenhol ott van, ahol nem is kellene lennie! Hölgyeim és uraim, kicsik és nagyok! Nagy tapsot Simonnak! - kurjantotta el magát a lány, mire mindenki tapsolni kezdett, és Simon meghajolt, majd mikor megint rohant felé az őr, lehajolt, az őr majdnem hasra esett, ám ezt az alkalmat megragadva a hátára ugrott a kisfiú, és elszökkent szaltózva. Így, az éjleple alatt eltűnt a nézők, és az őrök szeme elől. Miracle tudta, hogy innentől kezdve mindenkinek egy célja lett. Eljutni a titkos bázisukra, amit direkt ilyenkor használtak. Miracle tovább ugrott, épp kikerülve egy őrt, aki elakarta kapni. Többen is fölnevettek szerencsétlenségén, miközben Miracle kifigurázta ostoba hangokkal és mozdulatokkal.
- A következő munkatársunk pedig a jósló királylányunk, Petrezselyem! - érkezett az említett vállára, és leült. Petrezselyem nem is foglalkozott vele, egy egyszerű mozdulattal kikerülte az őrt, és egy háromszázhatvanas fordulatot vett, majd mélyen meghajolt, és a taps közben Miracle ahogyan barátnője előre dőlt, ő lelépett róla, ezzel pontosan eltakarva azt a műveletet, amivel Petrezselyem legurult a tetőről, és Simon nyomába lépett, hogy utolérhesse, és együtt mehessenek tovább.
- Nézzünk is tovább, még kik maradtak, hölgyeim és uraim! - sétált tovább elegánsan, majd néha-néha megpördült, ahogyan az őrök ingadozva rohantak felé. Szegények, a tetőn sose érezték magukat biztonságban, viszont egyre-jobban voltak idegesek, hogy pár mihaszna kölyök szánalmasan legyőzik őket. Már csak hárman voltak a tetőn, a testvérpár, és Miracle. A lány útközben elkapott egy régi, egyenes esernyőt, így ugyan csodálkozva, de szét se nézve elfogadta, és mint egy porondmester ránehezedett mindkét kezével, és megállt Jeffrey közelében, aki épp az egyik őr vállán guggolt, majd kézenállásban elrugaszkodott, és pontosan Miracle mellé érkezett, az őr pedig hasra vágódott a lökettől.
- És itt van a mi kis Testvér-komplexusos Jeffrey-nk, aki rugalmas testéről, na meg keze ügyességéről híres! - mutatta be a lány, mire az említett csak meghajolt.
- Anyád! - reagálta le. Ám Miracle csak vigyorgott, folytatta a műsort, amiben egyre kevesebb őr volt már, ahogyan ők is fogytak.
- Hölgyeim és uraim, kicsik és nagyok! Tapsot Jeffrey-nek! - mutatott felé, mire a nézőközönség ujjongani kezdett, főleg a lányok. Jeffrey pedig hátraszaltózott, és őt se látták már az előadás után. Miracle pörgött párat, már csak négy őr volt, meg Jared és ő.
- És akkor jöjjön az idősebbik testvér! Hölgyeim és uraim! A rohadt erős, és kiegyensúlyozott Jared! - ujjongott a közönséggel Mira, mire a srác lefejelte az egyik őrt, aki ennek hatására hátraesett, a feje lelógott a tetőről. - Köszönjük a bemutatót Jared! Nagy tapsot neki! - tapsolt a lány, miközben az ernyőt a karjára helyezte, ott lógott. A fiú meghajolt, majd egyszerűen leugrott. Mira csak megrázta a fejét, miközben tenyeréhez érintette arcát, és cicceget párat. Magában megjegyezte, hogy még gyakorolni kell neki az "eltűnést". Végül már csak ő maradt, mikor az erősítés megérkezett. Az eső megint cseperegni kezdett, de senki se mozdult el a helyéről.
- Hát hölgyeim és uraim, kicsik és nagyok! - kezdett bele, mikor a maradék három őr feltápászkodott, és felé kezdtek menni. Becserkészni akarták. Érezték, hogyha most nem sikerül elkapniuk, akkor soha többé nem lesz már rá lehetőségük. - Köszönjük ma is, hogy minket választottak! Ebben a városban idén ez volt az utolsó fellépésünk! Reméljük nem végleg! - megint az esernyőre támaszkodott, és felfedezte a tömegben a Herceget is, akit meglopott pár napja. - Eltűnünk innen - suttogta a szemébe bámulva pár pillanatig komor szemekkel. A Herceg pedig kitámolygott a tömegből, amint felfogta, hogy a lány pontosan a szemébe néz, így Mira nem foglalkozott többet döbbent arcával, és ismét elvigyorgott.
- Köszönjük a figyelmet, és az együtt működést! Én Miracle voltam, és ez itt a Holdfölde Társulat! - sikította, majd pár füstbombát a földre dobva, amik a táskájában voltak, kitárta az esernyőjét maga előtt, mivel a három őr már túl közel volt, hogy simán eltűnjön. A nézők őrjöngtek, az esernyőbe neki szaladt az egyik őr, Miracle két oldaláról érkező őrt pedig egy Nagy Allegro ugrással eltaszította, míg a füst eltakarta őket, majd hátradőlt. Hátra szaltó, és Jared kezeiben találta magát, aki csak mosolyogva nézett le rá. Az erősítés sípja felszólalt, mikor mindenki eltűnt, Jared leengedte a lányt, és kézen fogva sprintelni kezdtek.
- Mindenki ideért? - kérdezte rögtön Miracle kifulladva, ahogyan az ajtót bezárták maguk mögött. Az Ellapsz Méterben állítottak ki maguknak bunkert, de csak ilyen helyzetekben használták, és csak pár órára, míg az őrség lecsillapodik. Jared és ő volt az utolsó, a többi három grácia is lepihent a vezérlő szobába bevonszolt kanapéra, és iszogattak frissítőket. Semmit se tudtak az Ellapszról, mégis otthon érezték magukat benne. Kezdetben egy kalandnak indult Miracle és Petrezselyem közt, ám végül titkos bázisuk lett, ugyanis tilos volt a belépés, és nem is tudtak volna kívülállók belépni, kulcs is kellett hozzá. Ám ezt már sokkal régebben ellopták a lányok, és mai napig elveszett tárgyként kezelték a városban.
- Ma senki se hívta a zenészeinket mellesleg? Zene nélkül kicsit uncsi volt ma.. - duzzogott Miracle, és Jared csak egy apró tockost adott neki. Igazából hívták, azért adtak pénzt Mortainnak, hogy odaadja nekik fizetségül. De nem jöttek.
- Hívtuk őket, meg is mondtuk hol lesz, de úgy tűnik nem tudtak jönni.. - válaszolt Petrezselyem átérezve barátnője csalódottságát. Két srác, és egy furcsa lány szokott nekik aláfestő zenét adni. Két hegedűs, és egy furulyás, illetve a lány néha szokott énekelni is. Ám aznap este az őrökkel voltak elfoglalva, miszerint menekülniük kellett. Változás történt a városban aznap este, és erről a csapat még csak semmit se sejtett. De azt mindenki tudta, hogy Miracle vagy örökre itt ragad, vagy kiszökik a városból valamelyik este, hiszen vérdíjat tűztek ki a fejére.
- Vajon mi történhetett velük? - gondolkodott hangosan Petrezselyem, mielőtt belépett volna a helyiségbe Mortain. Simonnal lepacsiztak, majd Mortain közölte, hogy ő megy aludni, miután elmesélte, hogy nem találta sehol se a zenészeket, és visszaadta a pénzt. Így tehát, ő és Simon elvonultak a hajó belsejébe, hogy saját apró kabinjukban aludhassanak. A csapatból egyedül Mortainnak voltak szülei, akik még éltek is. Az ikreknek, ahogyan Simonnak, és Miracle-nak is, hirtelen nyomuk veszett, míg Petrezselyem szüleit megölték a város őrei, az ok sose derült ki. Ám Mortain szülei éltek, és együtt éltek lányukkal. Így a csapatban mindenki tudta, hogy tényleg léteznek az Ellapsz Méter vezető leszármazottai. Mortain az volt. A családjában gyerekről gyerekre tanulták meg kezelni egy részét a hajónak, így hivatalosan egyedül Mortain mondhatta azt, hogy az otthona a hajó. A többiek csak álmodozhattak arról, hogy milyen lehetne, ha ők is ilyenek lennének. Kiválasztottak. Egy kis eszmecsere után a többiek is elvonultak aludni. Tudták, hogy itt most nem elég pár óra. Itt most napokról lesz szó. Legalább is legtöbbjüknek.
A hajó belseje is hófehér volt, ahogyan kívülről is. Néhány helyen kipárnázott falak, ha befordult az ember a folyosóra, akkor négykézláb kellett mennie a két folyosóból kiválasztva valamelyikben, ugyanis egy folyosónyi helyet félbevágtak, és két emeletes folyosó lett, aminek a felső részében kabinhálók voltak, legtöbbje egy személyre tervezve, de voltak nagyobbak is. Az alsóból a gépházba lehetett eljutni, ahol hajtották a gépet, illetve a fegyvereket tartották, de előtte a fürdők voltak találhatóak. Ha a dupla-folyosóval szembe indultunk, egy normális várt ránk, ami egy létrához vezetett, amivel a következő szintre juthattunk. Itt az étkezde volt, rengeteg kanapé szerűséggel, és konyhával. Inkább nézett ki egy mozgó háznak, mint repülőnek, amivel szörnyeket öltek. A Társalgóból át megint egy dupla-folyosóhoz érkezhettünk, amiből a felső a lövész, és egyben vezérszobába vitt minket, ahol irányították a géphez csatolt fegyvereket, illetve rengeteg mindent innen lehetett irányítani, ami a hajóval volt kapcsolatos. De a vezér egy dobbantóval feljebb helyezkedett el. Ennek a szobának a fala üvegből állt, ahonnan mindent lehetett látni. A folyosó alsó részéből pedig egy ismeretlen szobába vezetett, ami be volt zárva. És a csapatból senkinek se volt hozzá kulcsa, illetve akármennyire is próbálták kifeszíteni a zárat, az csak jobban az ajtóra feszült megakadályozva, hogy feltörjék. Még a gyerekeknek is jó pár napba telt, mire felfedezték a hajón minden zegzugot, és szinte élvezték, hogy kúszni-mászni, ugrálgatni kell, hogy eljuthassanak egyes helyekre.
Miracle a szobája kibélelt plafon féleségét nézte, amit, ha kinyújtotta a karját épp elérte. Pár évvel ezelőtt, mikor már jó pár hete oda jártak a többiekkel, és megbeszélték egymás közt, hogy melyik kabin kié legyen, kidekorálta foszforeszkáló csillagokkal, amik sötétben halványan világítottak, így az ember úgy érezhette magát ott, mintha az univerzumban lenne. A lány most csak bámult ki a fejéből, és azt a pár óra alvási időt, amit alvásra szánt majdnem végig bambulta. A barátait a családjának tekintette, és aggódott értük, hogy annyi kiszabadítás után, ha az ő vádja ilyen súlyos volt, vajon velük mi lesz ezek után? Csak sóhajtani tudott, és arra gondolni, hogy legalább Simont és Mortaint megvédi azoktól az emberektől, akik bántani akarták őket.
Eközben nem sejthették a gyerekek, hogy mi is történik körülöttük pontosan, és azt se, hogy az éjszaka leple alatt pontosan mi is történt, míg ők elszenderedtek, és álmodoztak a jövőjükről.
Frednek hívták azt a professzort, akit már évek óta eltűnt személyként jegyeztek be a helyi rendőrségen. Ám arra nem gondoltak, hogy ezt a személyt esetleg fogságban tartják még egy tucatnyi ember mellett, akiken durvábbnál durvább teszteket végeznek el.
Frednek aznap este is fájt a feje, azt mondták ez az egyik tünete az új szernek, amit rajta próbáltak ki. Hányingere volt, így a szobájában lévő kukához rohant, és kiürítette a gyomrát, amiből csak véres epe jött ki. Mióta elfogták, teljesen lefogyott, és fényes szőke haja kihullott. Valószínűleg felesége ma már rá se ismerne, gondolta magában csalódottan. Nem emlékszik hogyan került ide, csak hogy valami új betegséget diagnosztizáltak nála, ami lehet fertőző. Így ebben az elszigetelt szobában talált eszméletére, ahonnan nem járhatott el. Úgy érezte bebörtönözték, és kísérleteket végeztek rajta, de azon kívül, hogy voltak jobb napjai, és voltak olyanok, mikor meghalni készült, nem történt vele semmi. Rengeteg orvos szokott bejárni hozzá ellenőrizni az állapotát, így azt hitte biztos kezekben van. Hisz még azt is mondták, hogy a felesége bele egyezett ebbe az egészbe, hogy megtudjon gyógyulni. Nem volt miért aggódnia, ezzel nyugtatgatta magát. Már azt se tudta mióta volt ebben a szobában, azt se tudta eldönteni néha napján, mi a valóság, és mi nem. Egyetlen egy dolog volt a helyiségben, ami kintről származott, az halott gyermeke zenedoboza volt. Így, miután leült az ágyára, hogy lepihenjen felhúzta a zenedobozt, és kinyitotta, majd lefeküdt. A zenedoboz Lúdanyó meséinek zenéjét játszotta lassan már elhangolt hangon, akadozva. Fred hátára feküdt kemény ágyában, és a plafont bámulta üveges szemekkel. Érezte, hogy a testét elhagyja az energia, meg se bír már mozdulni. Lehet ezek az utolsó percei, gondolta. Hallotta az ajtócsapódást, de nem tudott másra figyelni, fáradt volt. Egyedül a zene tartotta abban a szobában.
- Végre elkezdhetjük? - érkeztek az ágyhoz az orvosok, akik megvizsgálták a férfi pulzusát, reflexét, majd elégedetten kitolták a szobából Fredet, aki utolsó tiszta gondolatait mind a zenére fókuszálta, így már nem volt esélye meghallani, hogy miről beszéltek az orvosok.
- Öt év után végre folytathatjuk a kutatást! - pacsiztak le fölötte a férfiak, és a vékony folyosón, amiből rengeteg ajtó nyílt, mind egy-egy ember szobájába. Fren eddigi tartózkodó helyére pedig bementek mások, és lefertőtlenítették, hogy a következő "páciensüket" tudják elhelyezni. Fred már nem érzett semmit se, de látta, ahogyan egy piszkos helyiségből átkerül egy hófehér, néhány helyen véres szobába. Ismerősnek tűnt neki, de nem jutott eszébe. Látta ahogyan lekötözik, majd az egyik orvosa köszön neki.
- Hello Fred! A mai vizsga lesz az utolsó, és kiengedjük önt! Hát nem remek? - mosolygott rá szelíden a férfi. A férfi fekete haját erősen hátra kente, és kerek szemüvegét megigazította. Halványkék szemeivel az egyik tűt vizsgálgatta, majd lenézett a kliensre. Fred csak a férfit bámulta. - Végre láthatja a családját Fred! Hiszen ezt akarta, nem? Őket. Hát most megkapja! - majd megszúrta Fredet. Fred először semmit se érzett. Aztán mintha csak felrobbanni készülne, minden idegszála sikítani kezdett. A bőre ruganyos lett, és leolvadt csontjáról, majd elfeketedett, és folyadékkal telt meg. Fred fejében már csak az járt, hogy fel fog robbanni. Ekkor látása is megváltozott, több dolgot kezdett el érzékelni, a színek eltűntek, ahogyan az érzelmei is. Éhes volt, és húsra vágyott. A férfira villantotta elsárgult hatalmas szemeit.
- Milyen érzés Fred csonkított állatnak lenni? - tárta szét karját, és körülötte mindenki megtapsolta a férfi művét, vagyis Fredet. Csontvázszerű testéről leolvadt a bőr, és fekete ragacsos anyag folydogált róla le a padlóra szüntelenül. Füst képződött a lyukakból, és Fred fejéből hatalmas szarvak nőttek ki. Fred pedig felüvöltött vérfagyasztó, már nem emberi hangján. Azt kívánta, bárcsak az eszméletét is elveszítette volna. De a teste fölött soha többé nem tudott már uralkodni.
Másnap reggel Miracle beverte a plafonba a fejét, amint rossz álmából hirtelen tért vissza a valóságba. De ahogyan kezdett felkelni, el is felejtette, hogy mit álmodott. Kócos hosszú haját ásítások közepette próbálta kibogozni ujjaival, majd kettőbe befonta. Kimászott az odújából, és mikor az étkező részlegbe ért, rájött, hogy ő érkezett utoljára, már mindenki eszegetett valamit, vagy kávézott. Miracle is öntött magának a kávéból, és tejjel felhígította magának, pont annyira, hogy kellemesen kesernyés maradjon számára. Leült hát a három hat személyes asztal egyikéhez, amelyiknél a többiek is ültek, és csak hallgatta őket, miközben próbált vissza emlékezni az álmára.
- Vajon új zenészeket kellene keresnünk? - kérdezte Jared a többieket, miközben azon vitatkoztak, vajon mi történhetett velük. Miracle is furcsállta a dolgot, azok hárman mindenhol ott voltak, akkor is, ha nem szóltak nekik. De a tegnapi eset kivétel volt, és a lánynak rossz előérzete volt efelől.
- Viszont nagyobb volt a tömeg, mint amire számítottam! - vihogott föl Mortain a müzlije fölött, és Simonnal lepacsiztak.
- Te meg még mindig hülyén lépsz le a porondról! - jutott eszébe Miraclenak, ahogyan Jared feltápászkodott, hogy koszos tányérját elmossa. A srác csak megvonta a vállát erre, és megigazította kerekded szemüvegét. Ekkor kintről hangok szűrődtek be, mindenki lefagyott, és egymásra néztek. Mindenki itt volt, senki se szokott a repülő közelébe járni. És miután felfogták, hogy valaki nekik kiabál, és dörömböl az ajtón, egyként rohantak le a vezérlőhöz, ahonnan nyílt az ajtó. Bezárták, így nem tudtak bejönni, de segélykérés volt ez, nem egy őr ostoba letartóztatási parancsa. Így próbáltak kinézni az ablakon, de a srác, aki az ajtón dörömbölt, nem lehetett látni. Bár így is felismerték a hangját. A herceg volt az, Baltazaar. Miracle gyanúsan összehúzta szemeit, és a többiekre nézett kérdőn, miközben keze már a záron volt, hogy mi legyen. A többiek is gyanakodtak, Jeffrey pedig elrohant, majd pár percen belül egy nehéz botot adott át Jarednek. Miracle ravaszul elvigyorgott, majd kitárta az ajtót. Jared pedig kész volt lecsapni, ám bottal a kezében lefagyott, ahogyan mindenki, miután ráeszméltek, hogyan is nézett ki a srác. Csapzottan állt előttük tele vágásokkal, sebekkel, amikből vér csordogált. Miracle azonnal berángatta, és mögötte óvatosan kinézett az ajtón, de nem volt ott senki, csak a víz morajlását lehetett hallani. Így bezárta az ajtót ismét, és figyelte, ahogyan a többiek egy székhez kísérik, és leültetik a srácot.
- Hozzátok az elsősegélydobozt! - adta ki a parancsot Miracle, mire Petrezselyem válaszolt neki, és elrohant. - Forró vizet is, meg rongyokat! - mondta Simonnak, és Moratinnal együtt ők is elmentek. Jared még mindig szorította a botot, Jeffrey pedig mellette állt, pontosan Miracle háta mögött. Miracle lehajolt, és felemelte az arcát. Baltazaar barna szemei kétségbe voltak esve, könnyekkel telve. Semmi kétség, nem átverés, gondolta magában a lány.
- Mi a szar történt veled? - kérdezte döbbenten Miracle, de a srác csak tátogni tudott. - Jó, majd utána mesélj! - állította le a fiút, és miután mindenki visszaért, elkezdték kitisztítani a sebeket, fertőtleníteni, és bekötözni. A homlokán lévő apró vágásra Miracle végül egy sebtapaszt tett, és ezzel végeztek is.
- Csonkított állat! - dadogta Baltazaar, mire minden mozdulat megfagyott. Jeffrey felnevetett kínjában.
- Na persze! Több évszázada nem látták már őket! - hisztérikus volt, és nem hitte el egy szavát se a hercegnek, és mindenki tudta miért nem. Baltazaar egy elkényeztetett ficsúr volt, aki mindent megkapott, bármiért. És apja kegyeiért bármit megtett. Még össze verette is volna magát, ha arra kérné. De túlságosan is látszott rajta a félelem, hogy bárki kételkedni tudjon benne száz százalékosan. Így Jared csak előrerohant, de onnan nem lehetett rálátni teljesen a városra. Petrezselyem összerezdült, látomása érkezett.
- Indulnunk kell! - siránkozott, és potyogtak a könnyei, miközben a hajó gombjait figyelte. Miracle ledöbbent.
- Mi történt? - előzte meg a kérdéssel Jeffrey, közben a lány karját ragadta meg, hogy ráfigyeljen. Petrezselyem ideges volt. Ritka látványt nyújtott tarkójáig érő göndör hajával, élénk barna szemeivel, és az orra körüli szeplőivel, így mindenkit kirázott a hideg.
- Ide tart a csonkított! - suttogta, és mindenki rábámult, majd Miraclera, mintegy végszóra.
- De hova menjünk? - tárta szét a karját. A hajót nem tudták beindítani, nem volt hozzá kulcs, és nem is biztos, hogy értettek hozzá. Mortain viszont csöndben Baltazaar elé sétált apró testével, halványlila rugalmas hajával, és kinyújtotta kezét felé. A srác nem tétovázott, a blézere zsebébe nyúlt, és egy három ágú, furcsa kulcsot vett elő, majd a lánynak adta kissé remegő kézzel. Ezek után a kislány kérdőn nézett a csapat vezérre, ő pedig bólintott. - Akkor eltűzünk innen! - adta ki a parancsot, mire mindenki elrohant valamerre, ahova reflex szerűen vitte őket a testük. Mindenkit lökött az adrenalin, pánikoltak, és emiatt is vihogott föl Miracle, aki már alig bírta ki a feszültséget. Baltazaar is felállt, mire Miracle a mellkasánál fogva tartotta vissza.
- Hova mész? - kérdezte tőle kitágult orrlyukakkal. A legfölső szintre akart már rohanni, hogy az ottani vezérlők elé üljön. Eközben Mortain sikeresen beindította a gépet, mire elkezdett remegni. A kislány felkapcsolt pár lámpát, egy gombot megnyomott, majd leült a vezérkar elé, és miközben a gép emelkedni kezdett, ő azt szorította, és próbálta egyenesben tartani a gépjárművet.
- Le a gépházba, hátha tudok segíteni.. - suttogta a srác, mire a lány döbbenten hagyta, hadd menjen az útjára.
- Te akarsz segíteni? - kérdezte suttogva, ám hallotta Petrezselyem rikácsolását, ahogyan megnyitotta a teljes gépen való beszélgetés lehetőségét. Így nem volt több ideje, sprintelt, ugrált, és kúszott a lány, hogy fölérjen. Útközben találkozott Jareddel, aki lefelé száguldott. Petrezselyem volt az alsó vezérlőnél, ahol az útbaigazítást adták tovább, Miracle pedig leült a föntibe. Ekkor valami a hajó testének ütközött, ezzel Mortain dolgát megnehezítette, mindenki felkiáltott. A hajó megfordult, miközben arrébb lett tolva, és szembe találták magukat azzal, amivel már ember rég találkozott. A hajótól alig volt kisebb, korom sötét volt, mindenhol füst áramlott ki belőle, és folyt is ki belőle valami a vízbe. Csontvázszerű testét alig lehetett kivenni, feje eltorzult, emberi vonásai voltak, de alig volt felismerhető. Szemürege fölött apró sárga foltok voltak, és hatalmas szájából agyarai kilógtak. Fejéből négy szarv féleség emelkedett ki, elől két rövidebb, hátul két nagy. Elnyúlt karjait lábai elé helyezte a vízbe, és lehetett látni, ahogyan mérges gőzét kileheli száján.
- Mi a jóságos szenttehén! - döbbent le undorodva Miracle, és füle sípolni kezdett, ahogyan a lény hangot adott ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése